Minden hajnali meditáció alkalmával egy kicsit közelebb kerülök önmagamhoz. Ez az önmegvalósítás útja. Elgondolkodtam azon, vajon mért gyakorolják oly kevesen, és akik elkezdik, mért hagyják abba. Ma rájöttem, legalábbis egy szegmensére: az önmegvalósítás, önmagunk megismerése egy bizonyos ideig olyan elkeserítő!
Amikor megértesz magadban valamit, a szándékot, a hangulatot, a miértet: az rossz érzés, ezért az ember inkább nem akarja megismerni magát. Nekem már nem veszi el a kedvemet, inkább arra ösztönöz, hogy még jobban, még mélyebben megvalósuljon.
Eddig azt mondtam, azt éreztem, hogy feltétel nélkül szerettem Anyukámat és Apukámat, és hogy akiket szerettem, őket tisztán szerettem. Ma valahogy belém hasított a felismerés, hogy ez nem igaz. Amikor azt mondtam, hogy aggódom a szüleim állapotáért idős korukban a betegség, elesettség, gyengeség miatt, valójában amiatt aggódtam, hogy ez milyen terheket ró rám. Amikor féltem a szüleim – elsősorban Anyukám – elvesztésétől, az valójában egy engem szerető ember elvesztésétől való félelem volt. Az is csak rólam szólt. Mert az igazi, tiszta, feltétel nélküli szeretetet egyetlen egy kapcsolatban tudod megtapasztalni: az anya-fia (apa-lánya) kapcsolatban.
Nekem volt lehetőségem megtapasztalni azt, ahogy feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és akárhányszor hibázok, akármilyen nagyot hibázok, akkor is én maradok a kisfia Anyukámnak.
Én ezt hogyan viszonoztam? Rájöttem, hogy sehogy!
Erre a felismerésre a kiskutyám egészségügyi problémái hatására jutottam, ugyanis gyógyszeres kezelést igényel mostantól mindig. Ha belegondolok: a kutyát sajnálom vagy magamat? Innen indult ez a meditáció…
Lara egészségét szinten tartják a gyógyszerek, visszakapta a mozgás örömét. Folyamatosan kapja a kollagént, zöldkagyló kapszulát, gyulladáscsökkentőt és fájdalomcsillapítót. Mindebben vajon mennyi az én-sajnálat? Mert ezek a dolgok plusz terheket rónak az emberre. A tabletták és a kollagén beadása kihívást jelent számomra. Tudatosan igyekszem úgy gondolni ezekre a feladatokra vagy nehézségekre, hogy hálát adjak érte: de jó, hogy reggel küzdhetek a gyógyszer-beadással, este a zselatin-megetetéssel, és gondozhatom Nrishimát, a cicámat. Próbálom átformálni a gondolataimat, hogy hálát tudjak adni: de jó, hogy ma reggel is küzdhetek a gyógyszerbeadással! Mert az lesz a rossz, amikor már nem lesz rá lehetőségem.
Amíg éltek a szüleim, akkor gyakran mondtam: – Így szeretlek Anyukám, úgy szeretlek Anyukám… de azért el kell mennem drogot venni, meg el kell mennem egy partiba, ide-oda… Ja, hogy téged közben bevittek a kórházba? Megyek, Anyukám, meglátogatlak. – Nem, nincs semmi baj, Kisfiam, maradjál csak. Csak kicsit nehezebben vettem a levegőt. – Biztos, Anyukám? – Biztos! – Akkor beszéltünk utoljára…
Egyszerűen muszáj úgy pofára esni mindig, mert így tanulsz. Azoknak az embereknek, akik képtelenek beletörődni vagy egyáltalán csak elgondolkodni azon, hogy nem csupán ez az egy élet van, – úgy érzem – azoknak az élete összességében véve céltalan. És nagyon kevesen képesek ténylegesen megérteni és elfogadni, hogy nem csak ez az egy élet van, és az életnek, az emberi létformának valójában nagyon komoly feladata van, mármint nem csak ebben az egy életünkben, hanem az egészben (az emberi életnek a mostani csupán egy epizódja). Hihetetlenül nagy feladat leélni egy életet, és nagyon nagy kihívás lépésről lépésre megérteni a miérteket. Mért csak akkor válik értékessé valaki vagy valami, amikor már nincs?
Ha nem viszonoztad a szeretetet, amit kaptál, rendben van. Nem szolgáltad vissza azt a szolgálatot, amit neked szolgáltak, de ha tanulsz belőle, akkor megérte. Lépésről lépésre megtapasztaljuk ezeket a leckéket, ugyanakkor elkeserítő elismerni azt, hogy milyen szar ember voltam. Közben azt is megérjük, hogy így volt jó. Mert először meg kell értened, mit jelent szar embernek lenni, hogy tudjad, mi után válsz jóvá.
A társkapcsolat hiányáról és az egyedüllétről azt gondolom, hogy ha nem lettem volna és nem lennék még mindig egyedül, akkor nem teremtettem volna meg a Jóisten kegyéből azt a lehetőséget, hogy itt üldögéljek és ráérjek ezen meditálni. Nem kaptam volna erőt ahhoz, hogy beismerjem a végtelen sok hibámat magam előtt, a videókban előttetek is. Ezzel arra igyekszem motiválni másokat, hogy nézzenek magukba és ismerjék el, hogy ők sem jó emberek, és te sem vagy jó ember, mert, ha az lennél, már nem lennél itt. Az az ember, aki végre megtisztította önmagát, az érzéseit, a hangulatát, a vágyait, ő a teste elhagyása után már nem születik vissza az anyagi világba. Ebből lehet tudni, hogy aki itt van, az még valamit nem jól csinál. Lehet, hogy bizonyos dolgokat már igen, tehát sok feladatot már megtanultál, megoldottál, megvalósítottál, de bizonyosan van még hátra valami, mert itt vagy emberi létformában. Nagy kincs, nagyon nagy kegy, hogy emberi létformában lehetsz. Azok az emberek, akik abszolút nem érdeklődnek az önmegvalósítás iránt, és valójában az egyetlen céljuk az életben, hogy boldogok legyenek anyagi értelemben véve, ők azok az emberek – az én meglátásom szerint –, akik elpazarolják ezt az emberi létformát. Nem lehet elegendő csak azért élni, hogy minél többet élvezzünk, aztán megbetegedjük, majd meghaljunk, vagy elüssön a villamos… Számomra ez a céltalanság netovábbja.
Amikor önmegvalósítással kapcsolatos dolgokon gondolkozom, és megértek valamit, és egy újabb puzzle bekerül a helyére, az lelkesít, feltölt energiával, és még többet akarok tudni. Egyre erősebbé válok, hogy szembesülni tudjak az esendőségemmel, a mérhetetlen sok hibámmal, a gyengeségemmel, az önzőségemmel, az egoizmusommal.
Nem volt jó érzés reggel rájönni, hogy tulajdonképpen nem Anyukámat szerettem, hanem azt, ahogy Anyukám szeret engem. Ahhoz ragaszkodtam, nem pedig Anyukámhoz. Ha őhozzá ragaszkodtam volna, akkor ott ültem volna a kórházi ágyán, amikor elmegy. Ehelyett én éppen taxizgattam és a pénzt hajkurásztam, hogy legyen a lányokra, meg a kémiai anyagokra.
Apukám végtelenül jó ember volt, de nem igazán tudott szeretni. Próbált, de képtelen volt rá. Ezek is érdekes tanulságok. Nála a szeretet abban nyilvánult meg, hogy adott pénzt. A szájából is kivette az utolsó falatot, hogy odaadja másnak, elsődlegesen a gyerekeinek, de amúgy bárkinek. Végtelen jó ember volt, csak nem igazán tudott szeretni. Ezzel is szembesülnöm kellett. De hogy milyen tanulságot, milyen következtetést vonok le belőle, az azon múlik, hogy mennyi ideig rágódom rajta. Hogy mit akarok kezdeni a megszerzett tapasztalattal? Sok mindenben hasonlítok Édesapámra, és ez sem véletlen. A leszületések, tehát hogy mikor melyik családba, milyen szülők gyermekeként látjuk meg a napvilágot, komoly elrendezések. Ha nem tanulunk belőle, akkor jó eséllyel a következő életünkben ismételten megkapjuk ezt a leckét.
Amit most Anyukámmal kapcsolatosan megértettem, az az egoizmus. Ki mertem mondani: az, hogy mindennél jobban szeretem az Anyukámat, az hazugság. Ez volt a mai, fájdalmas megtapasztalásom.
Azt kell megtanulnom és megértenem, hogy mért születtem egy olyan családba, ahol az apa valójában képtelen volt arra, hogy szeressen… Édesanyámat is megcsalta, mint ahogy az első feleségét is Édesanyámmal, így lettem én meg a nővérem. Hat féltestvérem van a korábbi családjában, akiket elhagyott miattunk. De minket is elhagyott. Ő mindenkit elhagyott, mert borzasztóan vágy-vezértelt volt. Apám – ugyanúgy, ahogy én is – imádta a nőket. És nem tudott, nem is akart soha senkinek ellenállni. Végül egyedül halt meg.
Az apai vonalat még ízlelgetnem kell, hogy megértsem, mit kell ezzel kapcsolatosan feldolgoznom, hogy el tudjam kerülni ezeket a hibákat. Elsődlegesen azt, hogy másokat bántsak és megbántsak, másodsorban pedig, hogy tükörbe tudjak nézni. Az én célom jelenleg nem az, hogy megbánjam a bűneimet, nem akarom megbánni őket, mert azokat a bűnöket el kellett követnem. Az a célom, hogy tanuljak belőle és ne kövessem el újból. Az a célom, hogy minél több hibámat, hiányosságomat feltárjam, megértsem. Ténylegesen megérteni azt, hogy én voltam a hibás, a nem megfelelő és az önző.
A társkapcsolataimban is hiába mondtam, hogy így szeretlek, úgy szeretlek… nem volt igaz. Valamijét szerettem: a popsiját stb. Soha nem az embert. Ha az embert szerettem volna, akkor most itt lenne mellettem. De én valami változékonyt szerettem benne, ami közben megváltozott, és nem tudtam ugyanazt az érzelmet, vagy inkább csak vágyat fenntartani az irányába. Az érzékkielégítés, a vágy beteljesítése rákényszerített arra, hogy eltartsam, vagy mondogassam neki, hogy szeretem. Úgymond szolgáljam, de valójában nem őt szolgáltam, csak biztosítottam saját magam részére, hogy őrajta keresztül beteljesítsem a saját vágyam. Ezt hívtuk szerelemnek. Olyan szerelmes vagyok beléd, hogy a franc megesz, csak el ne hízzál, ne öregedjél meg, legyél pontosan olyan, amilyennek én elképzellek, hogy rajtad keresztül beteljesíthessem a saját vágyamat. Na ez a szerelem… És ez elmúlik.
Mi a megoldás és mi a lehetőség arra, hogy az ember ne forduljon el az önmegvalósítástól? Kérni kell a Jóistentől erőt és kitartást, hogy el tudjuk fogadni: mi nem vagyunk olyan jó emberek, mint amilyennek gondoljuk magunkat. Kérem a Jóistent, adjon erőt, hogy tovább menjek az önmegvalósítás útján, és amikor nap mint nap szembesülök a gyengeségeimmel és a hibáimmal, hogy milyen ember voltam és még vagyok is, ez ne szegje kedvemet attól, hogy még többet megismerjek és megértsek magamból, magamról. Hogy ki tudjon alakulni bennem egy olyan tiszta jellem, aki alkalmas lesz arra, hogy úgymond belépjen a mennyek országába. Mert azt hisszük, hogy mi jó emberek vagyunk, és a halálunk után a mennybe megyünk, valójában tudjuk, hogy ez egy alaptalan elvárás. A Mennyei Birodalom (Lelki Világ) a legtisztább. Ott nincs düh, irigység, mohóság, nincsenek olyan szennyezett gondolatok, vágyak, tettek, mint itt. Hogy léphetnénk be addig oda, amíg van bennünk irigység, düh és minden más?
Aki a Napra akar menni, annak tűzzé kell válni. Aki a legtisztábbat, Istent akarja elérni, annak teljesen tisztává kell válnia. Meg kell tisztítani a vágyaimat, úgy kell vágyni valakire vagy valamire, hogy ne énből és ne enyémből tegyük. De ez piszkosul nehéz ám! Nem azért szeretni egy kutyát, egy cicát, egy nőt stb., hogy nekem örömöm legyen benne. Ez lenne a feltétel nélküli szeretet. Ez az, ami nem megy egyedül. Erre önmagunkban képtelenek vagyunk. Az, hogy én a lépésről-lépésre való megértés útját tudom járni, az kizárólag a lelki tanítómestereim és a szentírások kegye.
Ahogy olvasom a Shímad-Bhágavatamot, vannak olyan részek, melyeket alig tudok kiejteni. Azt mondta nekem a lelki tanítómesterem, hogy minden fejezetet végig kell olvasni. Ez az áldozat, úgymond a munka. Amikor másnap hajnalban leülsz jappázni, és érkezik egy brutális felismerés, amikor el kell, hogy ismerjed azt, hogy hazudtál magadnak elsősorban, de mindenki másnak is, például Anyukádnak, amikor azt mondtad: – Anyukám, mindennél jobban szeretlek. De rájössz, hogy nem. Mindennél jobban szerettem azt, ahogyan ő szeretett engem. Na ez a nem mindegy.
Ha képesek vagyunk megsértődni, megharagudni arra, akit elvileg szeretünk, akkor őt valójában nem szeretjük. Hiszen, ha valamilyen feltétel nem teljesül, akkor már nem a szeretet a reakciónk. Ez a feltételes szeretet. Ha feltétel nélkül szereted, akkor nem tehet olyat, ami téged bántana.
Az egyetlen célom: megérteni önmagamat. Nem másokat. Nyilván ehhez meg kell ismernem az engem körülvevő világot. A legnagyobb utazás, amit ember végrehajthat, az önmagában történő utazás, amely élménydús. Amikor elutazunk valahova, csupán pillanatnyi örömet okoz látni, ott milyen. De csak még többet akarunk belőle. Kérek még! Maximum lesz tizenötezer fényképem az elmúlt öt évről, de aki nem volt ott velem, az maximum irigy lesz rám, ha megnézi őket. Meg hogy milyen szép a barátnőm? Hogy hány pali tudná megkívánni még rajtam kívül? Ezért éljek?
Amikor magadban utazol, és elérsz egy újabb megállóhoz, csak kapkodod a fejed, hogy megint megértettél magadból valamit. A megértés csak az első lépés, amely után szembesülsz magaddal: ezt se csináltam jól. 49 évig azt hittem, hogy legalább ez az egy dolog igaz volt abban, amit mondtam, amit gondoltam, ahogy vélekedtem magamról, és kiderül, hogy nem, még ebben is hazudtam, először magamnak és ezáltal mindenki másnak.
Ha ekkor nem csüggedsz el attól, milyen vagy, hanem törekszem arra, hogy többet ilyen ne forduljon elő, és ne kelljen a jövőben ugyanezzel szembesülnöm. Itt a jövő alatt nem csak ezt az életet értem. Egy életünk van, melynek a mostani csupán egy fejezete. Ebben az epizódban már elszúrtam, de törekszem rá, hogy többet ne forduljon elő. Én úgy tudom (az én megértésem az a Védákból), hogy azok a nehézségek, feladatok, melyeket már legalább elmeszinten ténylegesen megértettél, és őszintén bocsánatot kértél attól, aki ellen elkövetted, ha ténylegesen megértem, hogy micsoda gonosz dolog volt, amit tettem, és úgy gyónom meg, hogy legalább elmében bocsánatot kérek ezért, és a gyónás után soha többet nem fordul elő ilyen, na akkor talán megbocsáttatik.
Azért csak talán, mert valójában nem tudunk teljesen őszinték lenni, hajlamosak vagyunk a csalásra. Amikor fáj, meg tudunk ígérni mindenkinek mindent, de amikor nem fáj, megfeledkezünk a korábbi ígéreteinkről.
A halálos ágyunkon, rettegve attól, hogy elmúlunk, bármit megígérnénk, mert ígérni azt tudunk. De amikor újra megszületünk, kezdünk mindent elölről. A hazudozást, a képmutatást, gondolván, hogy hátha most megússzuk. De nem ússzuk meg. A testi életünk végén ugyanúgy jön a halál, és megint elbukunk a vizsgán. Minden egyes halál egy vizsga. Mondjuk van száz tétel, és amíg mind meg nem oldjuk, addig újra visszajövünk. Az is visszajön, aki már 99 tételt megoldott. Ezért is nagy a különbség az emberi leszületések között. Aki már több tételt kidolgozott, ő már egy magasabb értelemmel, egy magasabb intelligenciával kezdi a következő életét. Ezáltal lehetőséget kap arra, hogy további feladatokat oldhasson meg.
Akik már 90 feladat megoldása körül járnak, ők már szerintem a szádu, vagy szent kategóriába tartoznak. Ezt látod is rajtuk, mert hihetetlen békességben van önmagával. Az ilyen ember már megbocsátott önmagának. Magadnak kell először megbocsátanod, de nem felületesen.
Az eltávozott szülők és mások addig lesznek melletted, amíg meg nem oldod azt a feladatot. Ha valaki nem akar ezzel foglalkozni, inkább nézi a tévét, nem akar meditálni, semmi gond, majd a következő életében kap rá egy újabb lehetőséget. Ez így megy életről életre itt az anyagi világban.
Azok az emberek, akik az önmegvalósítás útján járnak, ők már megundorodtak az anyagi létezéstől. Számomra ez önmagunktól megundorodást jelent. Az én önmegvalósításom ott kezdődött, hogy rájöttem mekkora szar ember vagyok. Ehhez le kellett aljasodni. Segített ebben az alkohol, a drog, a lányok és a börtön. Elértem azt a szintet, hogy megundorodjak magamról. Nem az öngyilkosság a megoldás, hanem hogy kitisztítsam magamat. Nem azért, hogy mások számára váljak értékelhetővé, hanem hogy saját magamat el tudjam viselni. Ne hányjak, ha tükörbe nézek.
Amikor elkezdtem tisztítani magamban a dolgokat, azt hittem, hogy tisztulok. Azonban minél több dologra jöttem rá, annál inkább éreztem, milyen romlott tud lenni az ember.
„SZERETLEK! Csak annak mondd, kit igazán szeretsz, boldogtalanná ne tégy senkit, ha boldoggá nem tehetsz!”
Szerintem ez a leggyilkosabb szó. A legtöbb embernek a legnagyobb fájdalmat az életben azzal lehetett és lehet okozni, ha úgy mondod valakinek, hogy szeretlek, ha ez közben nem igaz. Visszagondolva az eddigi életemre, ha valakinek azt mondtam, hogy szeretlek, az mindig hazugság volt. Ezt jóvá tenni nem tudom, de nem is kell, viszont kötelességem olyan szintre fejlődni, hogy ez a jövőben ne forduljon elő. Ez a feladatom. Ez az én életem feladata. Szerintem ez az önmegvalósítás igazi célja.
Legyen szép napotok! Om Tat Sat, Hare Krisna, Hari Hari Bol
by: EA